A gyepek kis fázós őre ? a kökörcsin ? (Pulsatilla)

A leány- és a fekete kökörcsin ? Pulsatilla grandis, P. nigricans

A barnára fázott gyepek ?csinos (kis) kék őre?, kökörcsinje -vagy kükörcsinje -, mint egy fázós tündér finom piheszőr-lepelben születik s amikor eljön az ideje, egymagvú kis termései toll-szárnyakon kelnek a szél útjára... Pulsatilla grandis - leánykökörcsin - így nevezik, mert szép, mint egy (szép) leány- olyan hirtelen tűnik elő kora tavaszon a ?semmiből? mintha a Teremtő érintette volna meg helyén a földet...

Idén*, március 20.-án még nyoma sem volt az elszáradt rostokra foszlott tavalyi levelek között, de lám, március 22.-én reggel már a napfény felé fordulva nyitogatta halványlila- kéklő lepelszirmait. S egy héttel később pedig már nagy csokrokban hivalkodott a még mindig téliesen barna gyepek fölött. A nyáron száraz rétek, sziklagyepek egyik legszebb virága ő.... (...- vajon hány "egyik legszebbje" is van a sziklarétnek...?).

A leánykökörcsin termőhelyén legtöbbször osztozik a vele egyidőben nyiló, talán kevésbé csinos és feltűnő, mindazonáltal szerényen kedves fekete kökörcsinnel (Pulsatilla nigricans), melyet könnyű megismerni sötét virágairól és bókoló harangjairól... ők az igazi Őrcsengettyűk ? Őrcsínek.

A keszthelyi hegyekben, meg diákkoromban, valahol Gyenes és Vonyarc felett, egyszer a pásztor azt mondta, hogy sok mindent nem tudnak az emberek a Kükörcsinről. Régi nevén ez a virág a ?kük őrcsin? ?azaz, a gyepeket őriző kék csengettyű?. Ezt már olyan régen hívták így, amikor a kéket még sokféleképpen mondták... - mondták küknek, kuknak, keknek, göknek még goknak is.  ...a  virágok nem nevükkel születtek, s a beszédnél régebbiek, s talán régebbiek, mint ahogy az Úr az embert is megteremtette volna a Földön...

...hat.. igy volt... ez s a gükörcsin vagy kükörcsin hangjára ébredtek régen is meg ma is a legelő virágai. Ember számára alig hallható csilingelésükre rebbent meg a szunnyadó hérics is, mely meghallván az őrcsineket, nagy hirtelen bíborból aranyra változtatta a szirmait s a Nap fényével is vetekedő sugaraival nyomban felragyogott..  A leánykükörcsin meg a fekete őrcsin mindig együtt laktak, olyanok voltak mint az édes testvérek - együtt ébredtek és együtt érelelték magvaikat is, s - bár, már régen is más volt az árnyalatuk, - annyira azért nem tértek el egymástól, mint ma.

De, mert hogy együtt jártak, s a fekete őrcsin nem volt éppen olyan, mint a leánykaféle,  a dolgot a szóbeszéd is észrevette. Azt mondják, valamikor a fekete őrcsin is az égre nezett, mint a leányka féle, s még ha más is volt kicsit a színe, azért nagyon hasonlított rája. Délcegebb volt, magasabbra nyúlt, de nem volt olyan szép... így legény őrcsinnek gondolták. S ha már így volt, azt is tudták, hogy bűbájos átok miatt tilos volt neki a leánykökörcsinre néznie, de ellenállni nem tudott, és csak mégis a leánykökörcsinre pillantott, s elgyönyörködött benne. De aztán rájött, hogy megszegte a parancsolatot, s azóta szégyenlősen, lehorgasztott fejjel áll, így mint ez is itt (- s rámutatott egy fekete kis őrcsinre). Az mondják, hogy amikor a fekete kükörcsin téli álmából ébred ? kicsit későbbi, mint a leányka féle, s közöttük nagy csendesen maradunk, talán megpillanthatunk valamit, ami egyedülállóan különös... azt, amikor fekete őrcsin felemeli a fejét a földből, s titkon, hirtelen a tündöklő leánykükörcsinre pillant, de aztán bocsánatkérőn nyomban, le is hajtja a fejét és onnantól kezdve már soha többé föl nem tekint reá...  Hát ezt mondják... s ez így is van, de sok másról nem szólnak, pedig volna mit mesélni, mert másnak is van itt története...

...ahogy mondják, valamikor minden kis őrcsin vidáman tárogatta a szirmait az ég felé, mint a ez a leányka féle is. A leányka féle azért más volt kicsit: amint köntöséből kibontakozott nyomban kacéran az ég felé fordult, szinte kacagott, ahogy lepelleveleit hívogatón a kék ég felé tartotta, s lám szirmai máris vidáman fordultak az ég fele, mintha azt kérdeznék:  na, kinek szebb a kékje, a tiéd vagy az enyém...? S tükrözte, tükrözte az eget akár a hérics virága a Napot... s amikor a hérics is felragyogott a kökörcsinek között, olyan lett a rét, mint az ég ott fenn a nagy kékségben, arany sugarakkal bejárt nagy ragyogással. Hanem a másik kükörcsin az, amit legényke félének mondanak, mely mára lehajtja a fejét, ilyenkor nem nevetett nem kacagott, hanem komolyan behunyta a szemét, mert bántotta a Nap fénye, ragyogása. Ő nem a kék égre s a napra várt, hanem, a tavaszon még hosszú, hűvös éjjelekre s alig várta, amíg végre felragyogott a  Hold fénye, s szirmai azt megittasulva, boldogan szívták magukba. Így, amikor az est leszállt s a leánykükörcsin már csöndesen összehajtotta szirmait és aludni tért, a fekete őrcsin a csillagos égre tekintett s a Holdat nézte megbűvölten, amint az ezüst korongjával méltósággal felkúszik az égre és széles mosollyal visszatekint rá.  Szíve minden vágyával tárult a Hold és a csillagok felé, sötét ezüstös gallérlevelei mint a csillagok ragyogtak az éji fényben s szirmai pedig csak úgy szívták magukba a Hold sugarait. Amint megvirradt, a fekete kükörcsin szemét bántotta a fény s onnantól alig várta az est érkezését. Ez sok-sok éven át így volt: éjjel az eget nézte, amikor más kükörcsin aludt, ő őrködött a rétek felett, méhek helyett surranó tollas éjjeli pillék látogatták kelyheit. Pacsirta dala helyett szíve a lappantyúk esti kiáltására várt, mert tudta, akkor eljövőben van végre az ő ideje...

Ahogy telt az idő - mert telt az akkor is...- bíz, virágai egyre sötétebbek lettek, mert az éj színére változtak s ha megnézzük jól, bíz még a fényes nappalon is meglátjuk virágja fekete árnyalatában a Hold sápadt ezüstös fényét, s ha megfordítva nézünk a virág kelyhébe, bíz a Hold fénye abban mindjárt megcsillan. Hát így vált szét idővel a kétféle őrcsin. Hogy azután miért nem néz többé a Napra, arról ezt is, azt is beszélnek... Igen, aszongyák tilos volt a leányka félére néznie, de megszegte a szavát s már soha többé nem nézhetett reá. Mások tudják, hogy csak nappal hajlik le a virága, mert vakítja fény, de éjjel csendesen kibontja szirmait s éjfél tájon elbűvölten feredőzik a Hold fényében, s csak reggelre hajtsa le esmánt a fejét, nehogy a Nap fénye megfogja szirmait. Kívülről, meg is fogja azért, -ezt magam is látom,- egész fakóra fogja, mint a künn felejtett ruhát... Meg, az is igaz, hogy amikor már nincs virága, tollas bóbitáját egyenesen tartja, - mint lehet - a virágát is tartotta valamikor. Meg is figyeltem volna ahogy forog az éjjelből a nappalra, de hát azt mondják, azt nem lehet, mert ez a legényke féle őrcsin titka, amit ember soha nem vehet észre... ha arra lopakodsz éccaka ? bár, hogy is kerülnél ide fel a hegyekbe a nagy sötétségben lábujjhegyen ? akkor is hiába tennéd, mert a fekete őrcsin gyorsan lehajtja a fejét s csak akkor fordul vissza a Holdfényes égre, amikor megint, már senki sem jár arra - legfeljebb a róka,... annak pedig, ha meg is mutatkozik - azt senki meg nem tudja, mert a nyelvét nem érti egy se,  vagy ha igen is, nem biztos, hogy a róka ezt éppeséggel el is mondja... Itt elmosolyodott, aztán elköszönt hirtelen s csak egy percnek tűnt, s már a szomszédos gerinceken járt...

Hogy ennek az őrcsin dolognak nyomába járjak, - időm lett volna,  talán szívesen rá is szántam volna, de végül csak letettem róla... ha a pásztor így mondta, mi haszna a kutakodásnak? Ő ott tölti életét a virágok között, amit láthatott azt úgyis meglátta...  Letértem hát a gerincről a füves oldalon s az ágak közt fénylő tavat, majd a Nap fényét követve  leértem a Gyenesi dűlőkre.

Azóta is többször eszembe jutott a pásztor meséje; vajon a hosszú téli esték költeménye... vagy igaz lehet a története? Talán, amit szájról-szájra mondanak, nagy időt ívelt át s amit a mesékben úgy tűnik, csak emberöltőkben mértek, az talán sokkal több esztendő volt a valóságban. Mert az mindenek felett igaz, hogy a sokféleség gyönyörűségében rejlik a Teremtő Isten, az ?Ős ?Ten?, csodája, s hogy annak történetet nem kötötte az ember orrára...- Hogy megtörtént a csoda,  azt itt látjuk magunk körül az erd?n, a réten, a síkon és fenn a havason... okán, s hogy mi mért lett ilyen meg olyan, azon töprengve elgondolkozhatunk... akár, ha egy gyönyörű festmény elött ülnénk s néznénk az ecsetet, a festéket... a vásznat... de a fest?t, hogy annak is része volt benne, azt nem látnánk meg benne sehogyan...

Botanika: a kökörcsint a Boglárkafélék - Ranunculaceae- családjába sorolják. Virágtakaró levelei egyneműek - azaz, nincs külön csésze és sziromlevele, hanem helyette lepelszirmai/lepellevelei vannak, a tőszáron feljebb pedig gallérkalevelek. A színes lepelszirmaiból csak öt van, ezek védik a csavarvonal szerinti rendben álló ?végtelen számban álló? porzó szálakat és termőket. Virágai 1.5 cm től 5-6 cm-ig változó méretűek, felállók, kissé elhajlók, vagy bókolók, lepellevelei csúcsuk felé szabadon állnak, lazán egymáshoz simulnak vagy átfedve egymást zárt kelyhet formálnak. A lepelszirmok csúcsai egyenesek vagy visszahajlók, árnyalataikban változóan kékek, fehérlők vagy csaknem feketék. Termései ?aszmag termések? a virágtengelyen csavarvonal szerinti rendben állnak, megporzás után a bibeszálak tollszerűen megnyúlnak s az aszmagcsoport kifejlődve tollas bóbitát alkot, melyek  felállók, majd bókolva lehajlók. Több, mint 30 fajt ismer a botanika, közülük van alpesi fehér virágú (Pulsatilla alpina), van a sziklás kopárok lakója (P. grandis, P. nigricans), és olyan faj is, amely Nyugat Európától Kelet felé egész Kelet Ázsiáig, az óceánon túl pedig Kanadáig terjed és a sztep réteken és a prérin is honos (Pulsatilla patens); sokáig az Alföld endemikus növényének ismerték magyar kökörcsint (Pulsatilla hungarica =P. pratensis subsp. hungarica).

Debreczy Zsolt

(Budakeszi, 2011)

Fotók: Gábor Emese