Árvalányhajas rét

"Kinyílt" -azaz- kalászba szökött az árvalanyhaj is a száraz lejtőkön, kopárokon.
A képen a Nagy Sziklával szembeni napos sziklaréten (?lejtősztyeppén?) tollat bontott az árvalányhaj - Stipa pennata, haja ring, fordul a lengő szélben?  alatta magyar székfű (Dianthus pontederae) áll türelmesen széltől alig rezzen, míg alján mint ezernyi aranyló ékszer, virít a napvirág (Helianthemum ovatum). Sok más virág is nyílik közte de  egy sem oly feltunő hogy említésre való legyen.  A sok kis fejecske a fű fölött a Csaba Íre (Sanguisorba minor).

Árvalányhaj - Stipa pennata
Magyar szegfű - Dianthus pontederae -
közönséges (ovalislevelu) napvirag - Helianthemum ovatum
Csaba íre és lakója  - Sanguisorba minor

Botanika: keskeny, hosszulevelű fűféle toklásza hosszú ?kopasz, kunkorodó (S. capillata) vagy finoman pelyhes (?tollszeru?) szálkában végződik. A hazai es kárpát-medencei fajokat a toklász hossza, a szálka (sima vagy tollas) jellege (érdes, sima, kopasz, pelyhes, szürke vagy zöld, sima vagy begöngyölödő szélű és a nyelvecske (ligula) alakja, hossza különíti el..  
Mi is az árvalanyhaj, valamikor a délceg legények kalapját díszítő szépséges bokréta pelyhes szálai? Egy meleg és fényigényes fű nemzetség, amely nálunk éri el szélesebb elterjedese nyugati hatarait. Innen keletre a száraz füves puszták, sztyepek fő alkotója részben közel rokon fajok. Nálunk leggyakoribb a Stipa pennata, Stipa pulcherrima (S. pennata subsp. pulcherrima) és a göndörödő hajú S. capillata. A száraz, keleti (sztep) rétek, a jó fekete földek (csernozjom) egyik fő faja az árvalanyaj. Néhány a Kárpát-medencében éri el elterjedése nyugati határait S. lessingiana. Mások a távoli Mongólia árnyvalanyhajas pusztafüves rétjeihez társulnak.

Debreczy Zsolt

Gábor Emese:
AZ ÁRVALÁNYHAJ LEGENDÁJA
Egy tündér, aki a mély erdők és nagy sziklák övezte napos tisztáson született, minden teliholdas éjjel visszajár oda, s a telihold bűbájos fényénél fésülködik. Fésüli hosszú ezüstszőke haját. Búsan árválkodik, mert egyedül érzi magát. Néha sír is. Ezek a könnyek a harmatcseppek gyöngyszemei, melyek ilyenkor belepik a tisztás virágait, füveit. Szomorú szemeinek pillantásaiból keletkeznek az éjjeli pillék és repülnek tova a Telehold halovány fényében.
Hajnalra a Teleholdat felváltja a hajnalpír. A harmat-könnycseppek felszáradnak, már csak egy-kettő éri meg, hogy a kelő Nap sugaraiban szikrázhasson. A tündér tovarebben, de fésülködése nyomán teli lesz a tisztás ezüstös-aranyos hajszálakkal. Ezek a réteken tengerként hullámzó árvalányhajak, melyekből a szél néha felkap egy-egy tincset és tovarepíti a messzeségbe.
Ha egy pásztor arra jár, a tisztás üde virágainak szépsége önkéntelenül is lenyűgözi, furulyáján őszinte bús dallamokat játszik olyankor s az árvalányhajak maguktól táncra perdülnek és forognak, libbennek a szélben. Ha a pásztorfiú ilyenkor egy árvalány-hajszálat a kalapja mellé tűz és teliholdkor ráfúj háromszor, van esélye, hogy megpillantja a tündért. ?De vigyázni kell az ilyen találkozásokkal, mert ha egyszer is a szeme elé kerül,  - a tündér szomorú csodás szépsége elvarázsolja őt,-   s mindig keresni fogja azután?
Vándorolhat érte erdőkön, mezőkön, mély szurdokokon, hegygerinceken át?mire újra talál egy olyan tisztást, amelyen az árvalányhajak libegnek a langyos koranyári szélben? De mire meglatná őt, az éj sötétje eloszlik, a pirkadat feljön, s a karcsú tündér kecsesen tovarebben...

ÁRVALÁNYHAJ

"Árvalányhaj tenger

Simogat a szél.

Aranyszín selyemmeződben

Hány pacsirta él?"

"Ringó fészkű valahány,

Ahány csillag annyi tán..."

Debreczy Zsolt:
PÁSZTORMESE
...Nos, ha már árvalányhajról van szó, elmondom, hogy mit mondott nekem ugyan az a pásztor, aki a fekete kökörcsin történetét elmondta oly szépen és igazan.
Mitől árvalányhaj az árvalányhaj??  Én tudom a történetet, mondta a pásztor, hát elmondom-ha kívancsi rá? el én!
Hát az úgy volt, hogy: Volt egyszer egy árva leányka, akinek gyönyörű haja volt. Sorsát nem irígyelte senki, de annál jobban, ezüst és arany fényekben csillogó gyönyörű haját. Bíz, sok helyen  így van ez,  a szegénységet és nehézséget nem irígyli senki, de a szépséget, szorgosságot es okosságot  már igen...
Bíz Árvalánykát, (mert így is hívták) sokan  irígyelték okosságáért s szorgalmáért, de leginkább gyönyörű-gyönyörű hajáért.  Sokan a tükörbe  néztek és illegették  magukat... de hajuk - hiába - még csak nem is hasonlított az Árvalányka gyönyörű selymes hajához...
Ahogy Árvalányka kicsit nagyobbacska lett elhatározta, hogy elindul az elotte ringó messzi-messzeségbe nyugat felé, hogy sohase süsson  szemébe a  Nap, s hogy tudja azt, hogy amikor a szemébe süt, akkor már ideje selymes fűből pihenőt készíteni magának. Addig megy gondolta, amig csak jó emberekre nem talál, olyanokra akik megsegítik őt nagy-nagy szeretettel. Amikor az indulás orája eljött, lett síras-rívás az erdőszélen; egyszeribe midenki szerette volna, ha Árvalányka ott marad örökre, és ők örökre gyönyörködhetnek gyönyörű ezustös hajában...
Hanem árvalányka hajthatatlan maradt, s bíz mondom, egy szép napon elindult és ment és ment, mindig csak nyugatra, folyvast csak nyugatra.
Így jutott el egy folder, amit később úgy is hívtak, hogy Pannónia és még sok más nevet is adtak neki az emberek előtte is utána is, de ezt már nem jegyezte meg Árvalányka. Az tudta, viszont, hogy ez a Magyarok földje. Míg odáig ért, sok-sok év eltelt és útközben bíz sokszor elfáradt, s lepihent. Tücskök és hangyák segítettek neki magot keresni, és hangyák mutatták neki az utat az édes nedveket ado ágakhoz is. Este mindig talált egy-egy puha fűcsomót s arra hajtotta a fejét, nem is láthatta őt senki amíg aludt.  Akkor is sokféle volt a fű, de még akkor nem volt árvalányhaj... - hogy is lehett volna, hisz ott volt az Árvalányka virágból font hajkoszorúja alatt, mind. Nem látta senki merre jár, s azt sem hogy hol hajtotta le a fejét... De bezzeg látták őt a füves rétek mindenhol ottlévo, kotnyeles  manói. Amikor meglátták az alvó Árvalányt, összecsapták a kezüket a gyönyörűségtől és a nagy csodálkozástól : odanézzetek! -kilátották manó nyelven (amit emberi fül soha meg nem hallhat) - odanézzetek, micsoda  gyönyörű haja van a kis Árvalánynak... No, de nem csak összecsapták a kezüket, hanem (mert azért csintalanok is voltak) bíz, össze is néztek cinkosan, s sebtében kihúztak pár szép ezüstös hajszálat Árvalány hajából emlékbe?- parányi, tűhegyes orsót illesztettek rá, meg ágas kis  koszorút, hogy a szél el ne vigye, s betűzdelték mind a fűbe, hogy majd akkor is gyönyörködhessenek benne, amikor Árvalányka már rég heted-hét országon túl van, amikor már boldogan él távol, a ringó búzaföldek földjén... De, hogy el ne vesszen, hogy mindig selymes maradjon utána a rét, újabb titkos szavakat mormoltak a hajszálak fölött a manók, amitől Árvalány elcsent hajszálai nyomban gyökeret eresztettek, s a gyökérből ősi erővel újra és újra megújultak... A  rétek füvei pegig -akik sohasem láttak árvalányhajat azelőtt (hogy is láthattak volna, hisz azelőtt ott voltak Árvalányka virágból font hajkoszorúja alatt mind) lassan megszokták, hogy ilyen fű is van közöttük s attól fogva, ők is, miként a kis manók, árvalányhajnak becézgették. Árvalányhaj pedig ringott minden tavaszon és nyáron s nem ártott senkinek. Kis orsója azóta is tűhegyes és a manók titkos tollaival, ahogy  földet érnek s ahogy a szél forgatja tollaikat, belefúródnak, belecsavarodnak, megkapaszkodnak a földben... S azután - mint a manó mormolta nekik, gyökeret eresztenek és megújulnak minden esztendőben.
Hosszú volt az út és akkor még senki sem vette észre, hogy árvalányhaj díszíti lassan az egész rónaságot. Azt is mondják - tette hozzá a pásztor (és itt egy kicsit elmosolyodott ) hogy ott, ahol egy pásztor az aranysárga napvirágra fekszik, ott a következő tavaszon kinő az árvalányhaj... Hát.. lehet, hogy így van, de én még nem probáltam - de ha a pásztor ezt így mondta, akkor  biztosan így is van!

Árvalányhaj legendája verses változatban

Tündéri szép leány
Táncolgat az éjben,
Ezüstös holdfényben,
Vadvirágos réten.
Könnyeit hullatja,
Mert hiába várja;
Alszik még a pásztor,
És alszik a nyája.
Hajnali harmattól
Gyémántló mezőre
Érkezik meg a nyáj
És nyalka őrzője.
Még látja a pásztor
Ahogy tovalebben
A szőke tündérlány,
S tűnik a berekben.
Szélfútta hajszálát
Kalapjára tűzi.
Égető szerelem
A lány után űzi.
Járja a mezőket,
S akár merre halad,
Keresi, kutatja
Az árvalányhajat.

Írta: Farkas Gyöngyi